12/05/2026
.Ficzere Andrea után szabadon:
( kórház szövetség Elnök helyettese)
Betegként nagyon gyorsan kiderül, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk.
A kórházi ágyban fekve nem számít, hogy milyen szerepben éljük a napjainkat, milyen feladatokat teljesítünk, milyen titulust viselünk, és mi tűnt tegnap – vagy akár órákkal ezelőtt is - sürgetőnek, vagy fontosnak.
Ami eddig halaszthatatlannak látszott, az hirtelen egészen más megvilágításba kerül. Ami természetesnek tűnt, az felértékelődik.
Kórházba kerülve érzékenyebbek vagyunk minden hangra, minden mozdulatra, minden tekintetre, minden gesztusra, mert a betegség kiszolgáltatottá tesz, és ezt a kiszolgáltatottságot nehéz fegyelmezetten viselni.
A kiszolgáltatottság egyfajta tükör is, de ez egy másik írás témája lehetne. Egyszer érdemes lesz arról is beszélni, hogy mi mutatkozik meg belőlünk akkor, amikor a hétköznapi szerepeink lekerülnek rólunk, és csupaszon találkozunk a félelemmel és a bizonytalansággal.
Amikor várakozunk és remélünk. Amikor egyformák vagyunk.
Tökéletesen mindegy ugyanis hogy vezetőként, vagy beosztottként dolgozunk, ide, vagy oda szavazunk, ebbe, vagy abba a vallásba kapaszkodunk, esetleg nem a mindenhatótól reméljük a csodát, hanem önmagunktól.
Továbbmegyek: az sem számít, hogy egészségügyi dolgozók, ápolók, orvosok vagyunk-e, hiszen a tudás, a magabiztosság pillanatok alatt képes elillanni. És betegség esetén támad a szorongás, a félelem, rosszabb esetben a halálfélelem. Ezerrel. Nem válogat. Nem kímél.
Kiszolgáltatott helyzetben nagyon sokat számít, hogy ki lép oda hozzánk, hogy mit mond, és érezhető-e rajta, hogy valóban ránk figyel, hogy valóban segíteni szeretne.
Az Ápolók Nemzetközi Napján nyilvánvalóan az ápolók szerepét hangsúlyozom, azonban muszáj leírnom, hogy az orvos, a beteghordó, a műtősfiú, a műtősnő, az asszisztens, gyógytornász, és mindenki, akivel az ellátás során találkozunk, erőt és biztonságot ad azzal, hogy meglátja a testünk jelzéseit, és főleg az embert, aki a betegség mögött ott fekszik az ágyban, a műtőasztalon. Kiszolgáltatottan. Segítséget és együttérzést remélve.
Ha egyszer, csak egyetlen napra – valamilyen őrült kísérlet során – eltűnnének az ápolók a kórházakból, nagyon gyorsan megértené mindenki, miről beszélünk évek óta.
A betegágy melletti jelenlét, a fájdalom enyhítése, a remény fenntartása messze túlmutat a szakmai feladatokon. Ez a hivatás az emberi méltóság megőrzéséről szól, arról a mély empátiáról és sokszor testet-lelket kimerítő folyamatról, ami nélkül a gyógyítás csupán mechanikus tevékenység.
Vajon képesek vagyunk-e ezt a mélységet felismerni és megbecsülni a mindennapok rohanásában?
A Budapesti Uzsoki Utcai Kórházban naponta látjuk, mi minden múlik az ápolókon.
🤍 Látjuk a nővért, aki egy nehéz műszak végén még visszamegy a beteghez, mert valami nyugtalanítja.
🤍 Látjuk azt az ápolót, aki új kollégát tanít be, miközben a saját feladatait is viszi.
🤍 Látjuk azt is, amikor egy, vagy több hozzátartozó ingerülten érkezik, ők pedig akkor is emberi hangon, az indulatot megértve válaszolnak, amikor maguk is fáradtak, amikor maguk is támaszra szorulnának.
Két nappal ezelőtt már írtam egy posztot az ápolókról, ahol a láncszemekről volt szó. Arról a törékeny, mégis mindent megtartó erőről, amit a szakdolgozóink képviselnek.
Mert hiába a legmodernebb műtő vagy a legfelkészültebb orvosi csapat, az ápolók jelenléte nélkül a rendszer konkrétan megáll.
Ők az egészségügy valódi lelke. Ha nem kapunk észbe, és nem kezdjük őket nagyon gyorsan más szemmel nézni, ha nem becsüljük meg végre valahára igazán őket, ha nem tesszük vonzóvá az ápolói hivatást, az utánpótlás hiánya miatt kongó osztályokkal, kiüresedett kórtermekkel, ellátási hiányokkal fogunk találkozni, és persze lelkülettől függően mindezt aggódva szóvá tevő emberekkel, vagy elégedetten, fröcsögve „nagyugyemegmondtamhogyígylesz” kommenteket az űrbe kilövő, és persze aktívan semmit sem cselekvő "jóakarókkal".
Ma, május 12-én, az Ápolók Nemzetközi Napján érdemes közelebbről is ránéznünk erre a hivatásra.
A dátum a mai modern ápolás megalapítójának, Florence Nightingale a születésnapja is egyben, aki a lámpásával fényt vitt a kórtermekbe, és ezzel párhuzamosan alapjaiban rázta fel a betegellátást.
Az idei év nemzetközi üzenete a felhatalmazásról szól. Arról, hogy a felkészült, döntési helyzetbe hozott ápoló életeket ment.
A felhatalmazás ebben az esetben azt jelenti, hogy igenis számít az ápoló véleménye és tevékenysége. A tapasztalata beépül a döntésekbe, a tudását értékeljük és megköszönjük, hiszen az ápoló látja legtöbbet a beteget, sok olyan információval rendelkezik, amivel az orvos nem.
Észreveszi, ha más a beteg légzése, ha megváltozik a tekintete, ha zavarttá válik a gondolkodása, ha fél, ha szégyelli a kiszolgáltatottságát, ha hirtelen romlik az állapota.
Ezekhez a felismerésekhez komoly tudás, tapasztalat, figyelem, érzékenység, és odafigyelő jelenlét szükséges.
A fentiek talán érzékeltetik, hogy mennyire igazságtalan, veszélyes, sőt felháborító, amikor az ápolói munkát bárki háttérfeladatként kezeli.
A számok persze ijesztők. Világszerte majdnem hatmillió ápoló hiányzik a rendszerből. Ez a hiány pedig közvetlenül veszélyezteti a betegek biztonságát.
Kevés a hivatástudatra apellálni akkor, amikor a munkakörülmények és a szakmai önállóság hiánya felőrli a leglelkesebb kollégákat is.
A Westminster apátságban minden évben meggyújtják azt a bizonyos lámpát, ami a tudást és az elkötelezettséget jelképezi.
Jó lenne, ha ez a fény az ünnepnapokon túl a mindennapi munka során - a kórtermekben és a vezetői irodákban is világítana.
Az ápolói hivatás megbecsülése messze túlmutat az évi egyszeri köszönetnél.
Valódi partnerként kell tekintenünk rájuk, biztosítva számukra a fejlődést és a biztonságos, anyagi stabilitást is jelentő környezetet.
Csak így van esélyünk arra, hogy a fiatalok számára is vonzóvá tegyük ezt a gyönyörű, de embert próbáló pályát.
Köszönöm minden kollégámnak az Uzsokiban és szerte az országban, hogy a nehézségek ellenére is kitartanak a betegek mellett!
Hajrá Uzsoki ❣️
Isten éltesse az ápolókat - és persze mindenkit, aki az egészségügyben dolgozik ❣️
Es ezt kívánja a JEC is, minden kedves betegének!
